–Hogy érted azt, hogy Glasgow-ba mész?! –kérdezte Anna, aki szinte kirobbant a dühtől.

–Úgy ahogy mondom.  Glasgow-ba megyek –közöltem vele, miközben pakoltam a ruháimat.

–De nem mehetsz el! Csak most kezdődött el az év! És amúgy is, miért akarsz te oda menni? –most már kicsit visszavett a hangjából, de szeméből továbbra is sütött az értetlenség.

–Ott él a nagymamám, és csak tőle kaphatok válaszokat. És Mr. Roberts azt mondta elrendezi a hiányzásomat.

–Jó, én ezt értem, de akkor sem mehetsz el egyedül. Legalább hadd menjek veled! –szemében az értetlenség könyörgéssé változott. Épp elég ideje ismertem Annát ahhoz, hogy tudjam, úgysem adja fel. Nem akartam, hogy velem jöjjön, de nem rosszindulatból, csak ki tudja, mi történhet velünk egy idegen országban. De végül beleegyeztem.

–Oké, gyere –mondtam. Kivételesen nem láttam, hogy úgy kicsattanna az örömtől, mint ahogy szokott. Inkább csak megnyugodott.

   Végül is nem bántam meg, hogy Anna velem jött, hiszen 3,5 óra vonatozás várt rám, és jó volt, hogy nem vagyok egyedül. Mind a ketten farmert viseltünk. Anna egy „Do what you love, love what you do” feliratú pólót vett fel, én egy egyszerű kéket. Sosem szerettem a túlcsicsázott, ilyen mintás, olyan feliratos pólókat és ruhákat, bár Anna hatására, az elmúlt ében jó pár ilyet is beszereztem.

   A vonatút első fél órája nagyon lassan telt. Én leginkább magam elé bámultam, vagy Annát néztem, aki pedig a tájat szemlélte, majd váratlanul, egyszer csak megszólalt:

–Meg sem kérdeztem, mit beszéltél óra után Mr. Roberts-szel –mondta elég sok közönnyel a hangjában.

–Elmeséltem neki az álmomat, aztán kérdezgetett, majd ott lyukadtunk ki, hogy anyukám Glasgow-ban halt meg –feleltem neki, erre értetlenül nézett rám.

–És erre neked az az ötleted támadt, hogy te is odamész?

–Hát… Mondjuk… Leginkább azért, mert anyukám nagyon furcsa körülmények között halt meg. És amúgy is itt van ez a sztori a keltákról meg a medálról. Mivel családi örökség, gondoltam a nagymamám talán tud róla valamit mondani.

–Aha –mondta Anna, enyhén elnyújtva a szót, majd újra az ablak felé fordította a tekintetét. Újabb fél óra csend, míg végül kiértünk a városból, és a Pennine hegység felé vettük az irányt. Éppen bementünk egy erdőbe, mikor megláttam valami hihetetlenül fényeset. Megesküdtem volna, hogy szarvas alakja volt. ’Biztos csak hallucináltam… Kezdek megőrülni? Talán.’ Kimentem a mosdóba, hogy egy kis frissességet verjek a már amúgy is haldokló agysejtjeimbe. Az ősz beköszöntével a buszokon és a vonatokon lekapcsolták a légkondit, mert senki sem számított rá, hogy szeptember végén még ilyen meleg lesz. Ezért is esett olyan jól az arcbőrömnek a hideg víz. A vonat ezen része teljesen üres volt. Egyáltalán a vonat szinte üres volt. Mikor Liverpool-ban felszálltunk, jó, ha 7-8 másik utast láttunk.

–Tisztelt utasaink –szólalt meg a hangosbemondó –Forgalmi okokból, rövid ideig várakoznunk kell. Köszönjük szíves türelmüket!

’Szuper’ gondoltam. Ekkor hirtelen kinyílt a vonat ajtaja, és egy férfi lépett fel a járműre. Ez azért volt nagyon furcsa, mert nem egy megállóban voltunk, hanem gyakorlatilag a semmi közepén. Magas, széles vállú, szőke hajú férfi volt, talpig feketébe öltözve. Hátára egy vadászpuska, övére 2 pisztoly, kések, és egy bőrtasak volt erősítve. Csupasz nyakát és alkarját végig hegek és sebek borították. ’Mellesleg, hogy engedhették fel a vonatra fegyverekkel?’

–Rebecca Peterson? –Szólalt meg a férfi mély, öblös hangján.

–Igen –feleltem. Az idegen egy túl hosszú pillanatig a szemembe nézett, amitől -mint mindig- zavarba jöttem, és valószínűleg el is vörösödtem. Szemében megbánás tükröződött. Közelebb lépett.

–Pedig kedvesnek tűntél –mondta a férfi, majd megragadta a karom, és isten tudja honnan, előrántott egy akkora injekciós tűt, amilyet még életemben nem láttam, és olyan gyorsan, hogy szemmel alig tudtam követni, a nyakamba szúrta. Először őrjítő fájdalmat éreztem, ami mintha a csontjaimig hatolt volna. Sikítani akartam, de minden hang megakadta a torkomon. Éreztem, ahogy összecsuklik a térdem, de a férfi lét erős karja elkap, felemel, majd levisz a vonatról. Ezután elhomályosodott a látásom, és többet nem éreztem semmit.

   Egy idegen helyen ébredtem. Semmi sem volt ismerős, talán csak az összetéveszthetetlen fenyőillat. Viszonylag nagy, négyzet alaprajzú terem volt. A padlója koromfekete volt és sáros, a falai fából épültek. Tőlem balra, a fal teljes hosszán fegyverek lógtak. Kisebb-nagyobb vadászpuskák, pisztolyok, kések és bárdok függtek szögeken és köteleken. Vagy sosem voltak még használva, vagy valaki nagyon figyelt a tisztaságukra, mert úgy fénylettek, mint a vadonatújak. Ajtó nem volt, csak egy szögletes lyuk a velem szemben lévő falon. Én egy székben ültem.  Az ajtón át fenyők sokaságát láttam. ’Hát innen jön az illat!’ gondoltam. A karomban egy enyhe, szúró fájdalmat éreztem. ’Mi a fene?’ A karomból egy tű állt ki, (már tényleg nagyon utálom a tűket…) ami egy csövön keresztül egy átlátszó tasakba, vörös folyadékot vezetett el. Vér. ’Vajon az enyém?’ Megpróbáltam felállni, de azonnal megszédültem, és gyakorlatilag visszaestem székbe. Ez vagy az előző anyag utóhatása volt, vagy tényleg levették a véremet. Reméltem, hogy az előbbi, de nem tudtam eldönteni. Hirtelen, tőlem jobbra kinyílt egy ajtó, és az a férfi lépett ki rajta, aki levitt engem a vonatról. A szívem most sokkal gyorsabban dobogott.

–Ó, felébredtél? –kérdezte a férfi arcán fura vigyorral.

–Nem, még alszom… -feleltem neki enyhe szarkazmussal a hangomban. A férfi vigyora még jobban kiszélesedett.

–Milyen éles nyelve van a kislánynak –szívesen az arcába vágtam volna még 1-2 dolgot, de inkább nyugodt hangon folytattam:

–Mit akar tőlem? –erre felhúzta a jobb szemöldökét.

–Nem jöttél még rá? –válaszolt kérdéssel a kérdésemre. –Nálad van a medál. 
–A medál? –kérdeztem értetlenül, aztán lenéztem a mellkasomra, és leesett –Mire kell nektek a medálom? 
–Anno Sophia McDermot azt hitte a varázslatával megvédi a népét. De valójában sokkal gyengébbé tette őket. Szarvasalakban nehezebb őket észrevenni vagy megtalálni, de sokkal könnyebb megölni. Ha egyszer megtalálunk egy Kelta szarvast, az nem éli meg a másnap reggelt. És mivel te vagy a hercegnő leszármazottja, nálad van a medál és megvan az erőd ahhoz, hogy megtörd a bűbájt. Na, mi ezt nem szeretnénk. Úgyhogy add ide nekem a medált, hogy elpusztíthassam, és szabadon távozhatsz –mondta a férfi és kinyújtotta a kezét. 
–Miért nem vetted csak úgy el? 
–A medálodat varázslat védi. Ha megpróbálok hozzáérni, megéget –láttam a férfi arcán, hogy egyre idegesebb, ezért gondoltam húzom még egy kicsit az agyát. 
–És miért veszed le a véremet? 
–A kelták vére különleges. Mi, a vadászok képesek vagyunk egy olyan főzetet készíteni belőle, amivel mi is használhatjuk a képességeiteket –ő még mindig a tenyerét felfele fordítva tartotta a kezét. Kezdett besötétedni. 
–Ezek szerint én is Kelta vagyok? 
–Milyen buta egy lány vagy te! Mit gondolsz ha Sophia McDermot leszármazottja vagy, akkor mégis mi lennél? És kezdesz nagyon idegessé tenni. És ha én ideges vagyok az neked fájni fog –erre már tényleg megijedtem volna, de hirtelen megláttam az ajtóban egy fényes szarvas alakját.

 

 

Oldal: 2. fejezet
Karolina Stories - © 2008 - 2024 - karolina-stories.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat