Nem gyakran szoktam álmodni. Ha igen, akkor is mindig ugyanazt. Éppen, mint ma este.

   Egy sűrű erdőben állok. Nem tudom, mit keresek, vagy miért vagyok itt, csak azt tudom, hogy balra nézek. Az éjszakai sötétségben, és a fenyők takarásában nehezen, de látom. Ott van. Arany agancsával és fehér szőrével a szarvas olyan volt, mint a mesékben. De ez csak egy álom. Most már tudom. Az állat közelebb lépett hozzám, behajlította a lábát, és lehajtotta a fejét. Úgy tűnt mintha meghajolna. Közelebb léptem a szarvashoz. Ő nyugodt maradt. Az állat nyakában egy aranyláncon, fénylő, vörös rubint lógott, éppen, mint az enyém. Megérintettem a medálom, –mint a valóságban is sokszor– mire az állat közelebb lépett. Nem csak a nyakék, a szarvas szőre, és agancsa is egyre jobban fénylett, ahogy felém közeledett, mígnem már valósággal ragyogott. Felemeltem a kezemet, és a szarvas már olyan közel volt, hogy a tenyerembe temette a fejét, majd felnézett. Szeméből sugárzott a bizalom. Az állat mögött felsorakoztak további, fénylő, de barna szőrű szarvasok. először mind a fehéret nézték, majd engem, és ők is meghajoltak.

És ekkor –mint mindig– felébredtem, illetve csak majdnem. Kinyitottam a szemem, de visszavágyódtam a tudatlanság homályába és –mint mindig– tudni akartam a folytatást. De nem jött az álom, és csak lebegtem a feketeségben.

   –Becca! Becca ébredj fel! –Anna volt az. A legjobb barátnőm és egyben a kollégiumi szobatársam. Anna egy kicsit szeles és akaratos, de ő a legmelegszívűbb ember, akit valaha ismertem. Barna haját féloldalas copfba fonta, és egy kék, virágos, ujjatlan egyberuhát vett fel, ami csodásan kiemelte karcsú alakját, és világoskék szemét. Ebből a ruhából arra következtettem, hogy –habár már elkezdődött a szeptember– elég meleg lehet odakint.

–Becca! El fogunk késni! Pattanj már! –Anna egyre mérgesebb lett.

–Oké, oké megyek már –mondtam majd ránéztem, amitől szomorú lett a tekintete.

–Megint a fehér szarvasról álmodtál ugye? –kérdezte sokkal komorabb hangnemben.

–Honnan tudtad? –kérdeztem meglepődve én is.

–Amikor róla álmodsz, mindig egy elkeseredett villanást látok a szemedben, mert nem tudod a történet végét.

–Szörnyű hogy így elárulom magam –próbáltam kicsit vicces lenni, de Anna hangulata még mindig nem lett jobb. –Nézd, az álom ugyanaz, mint mindig. Jön a szarvas, ott a medál, jön a többi szarvas, és… és vége. Nem tudom mi értelme, vagy, hogy miért álmodom ezt. Talán sosem tudom meg. De én már beletörődtem –miközben beszéltünk, én is felöltöztem. Egyszerű farmer sortot és fekete, ujjatlan pólót vettem fel, szőke hajamat szabadon hagytam –De ez mindegy is, induljunk, mielőtt elkésünk! –láttam, ahogy ettől a mondattól kivirul az arca, aminek nagyon örültem, mert utáltam, ha Anna szomorú.

–Okés! Menjünk! –és ezzel elindultunk.

   Az előadóterem hatalmas volt. A padsorok lépcsőzetesen húzódtak szinte a végtelenségig, a katedrával szemben. A képzőművészetin, a 2 órás művészettörténet előadásokat gyakran vonták össze rajzzal vagy festéssel. Mr. Roberts a tanárunk ezt azzal magyarázza, hogy kíváncsi rá, mi hogyan képzeljük el annak a kornak a látványvilágát. Mr. Roberts ma is, mint szinte mindig, öltönyt viselt.  40-45 év körüli, sötét hajú, szemüveges férfi volt. Elsőre távolságtartónak tűnhet, de bárki, aki ismeri, megmondhatja, hogy nagyon nyitott személyiség. Mr. Roberts a mai órán egy kelta legendát mesélt el. A kelták a mai Skócia északi területénéltek, és szent állatuk volt a fehér szarvas.

–A történetek szerint, a kelta egy nagyon különleges és erős nép volt, főleg a királyi család. De voltak más népek, akik akarták a különleges erőiket, ezért vadásztak a keltákra. A királyi család, és a nép is félt. Hiába voltak erősek, de a 3-szor, akár 4-szer akkora seregek ellen nem tudták megvédeni magukat –mesélte Mr. Roberts a tőle megszokott nyugodt hangon. Tartott egy kis szünetet, majd nyitott a száját, mintha folytatni akarná, de csak annyit mondott: -Miss Alderbride –kezdte, majd nyitott tenyérrel a padsorok közepe felé mutatott.

–Milyen különleges erőik voltak a keltáknak? –kérdezte Violet Alderbride.

 –Ennek a történetnek sok változata van, és szinte mindegyikben másként írják le a keltákat. Van, ahol azt mondják szarvassá, vagy egyéb állattá tudtak változni. Bár, ha belegondolok ez szinte mindegyikben ott volt. De volt olyan is, amiben képesek voltak levitálni, (gyengébbek kedvéért repülni) vagy irányították az időjárást. De igazából ott tartottam, - szólt Mr. Roberts élesebb hangon – hogy mindenki félt. De a hercegnőnek támadt egy ötlete, amivel megmentette a népét. Bevezette őket az erdőbe, és azt mondta, hogy változzanak szarvassá. A nép ekkor már annyira félt, hogy szó nélkül tették, amit a hercegnő mondott. Miután mind átalakultak, a hercegnő egy rubintkristállyal elszívta a népe erejét, így örökre szarvasbőrbe zárta őket. Ezután a hatalmas erővel rendelkező kristály segítségével, a lány egy bűbájt bocsátott ki a keltákra, hogy az emberek csak éjszaka láthassák a „csillagként fénylő szarvasokat”. Majd kettétörte a rubint és két aranyláncra fűzte a medálokat. Az egyiket édesapja nyakába akasztotta, aki ettől fehérré változott, a másikat pedig megtartotta. Ezután a népét dél felé küldte, ő pedig észak felé küldte az idegeneket. A legenda szerint a hercegnő terve sikeres volt, a kelták elmenekültek, de ő maga meghalt, és a medál megsemmisült, pedig azt mondják, ha valaki össze illeszti a két medált, az öröklétű kelta szarvasokat újra emberré változathatja –Mikor Mr. Roberts levitte hangját, tudtam, hogy befejezte a mondandóját, és én teljesen leblokkoltam. A fehér szarvas, az éjszakai erdő, a medál, az én medálom, az álmom… De miért is álmodnék kelta szarvasokkal? És miért ilyen gyakran?  És miért mindig ugyanazt? Ezer meg egy kérdés merült fel bennem. És amikor felnéztem a térdemről, láttam, hogy Anna is lefagyott arccal bámul engem és a medálomat. Észre sem vettem, hogy megint azt piszkáltam. Bár amúgy is gyakran szoktam, ha ideges vagyok. Úgy tűnt Annával most mind a ketten azok vagyunk, és egyikünk sem érti a helyzetet.

–Na de most! – szólt Mr. Roberts úgy, hogy szinte tapintani lehetett az izgalmát –A feladat egyszerű. Készítsenek egy képet. A technikát és a kompozíciót is magukra bízom, csak valamilyen szinten kapcsolódjon a történethez. Engedjék el a fantáziájukat, körvonalazódjon bennük egy jelenet, és próbálják meg vászonra vinni –én még mindig leblokkolva azt sem tudtam mit csinálok. Csak rajzoltam. Szépen lassan kirajzolódott egy szarvas és egy nő alakja, akik olyan közel álltak egymáshoz, hogy szinte meg is érinthették egymást. Sőt, meg is érintették. A szarvas a lány kezébe temette a fejét. És ekkor rájöttem. Az álmom utolsó jelenetét rajzoltam. De nem magamat kellett rajzolnom a képre. Fonott hajat és korhű ruhát rajzoltam a lánynak, majd elkezdtem a szarvas ékes, kacskaringós agancsát. Mikor végeztem a rajzommal meg voltam vele elégedve. Az előadás után siettem Mr. Roberts-hez, mert egyszerűen nem értettem mi folyik itt. Utol is értem, és megmondtam neki, hogy négyszemközt kell beszélnem vele. Ő az irodája felé irányított. Gyorsan elmeséltem neki az almomat, és én egyre jobban borultam ki, de ő csak maga elé bámulva hallgatta a történetet.

–Mikor kezdődtek az álmok? –kérdezte továbbra is semmitmondó arccal.

–Talán egy éve, mielőtt elkezdtem az egyetemet, és miután… –elcsuklott a hangom– Anyám meghalt… Igazából arra számítottam, hogy lesznek rémálmaim, de ez nem rémálom. Ez nem is tudom micsoda –Mr. Roberts végre rám nézett.

–Hallottad már ezt a legendát valahol? Esetleg barátoktól, vagy estimeseként?

–Nem, az égvilágon sehol –feleltem neki, miközben megint nyakláncomat piszkáltam, ami a tanáromnak is feltűnt.

–És a medál? Pont olyan, mint Lucy-é volt a te korodban. 

–Nem is tudom… megvan, mióta az eszemet tudom… Anya szerint családi örökség… De várjunk csak! Ismerte anyámat? –kérdeztem meglepődve.

–Igen. Egy egyetemre jártunk, és az egyik legjobb barátom volt. Ő is mindig hordta, és ugyanígy piszkálta a nyakláncát, ha ideges volt –most valami furcsát láttam Mr. Roberts arcán. Először ellágyult, majd hirtelen megkeményedett a tekintete. Mintha először egy jó majd egy borzalmas emléket idézett volna fel –Tudod, hogyan halt meg anyukád? –kérdezte most már újra lehajtott fejjel. –Elment északra túrázni, és a híradóból tudtam meg a halálhírét. Nem sokkal ezután a rendőrség is felhívott. Vadászati balesetnek állították be, és ez egyből furcsa volt, hiszen nem volt vadászszezon.

–Miért ment túrázni? –kérdezte a tanárom.

–A nagymamámat látogatta meg Glasgow-ban, és mivel imádta a természetet elment túrázni, ahol ’elvileg’ lelőtték –Mr. Roberts végre rám nézett. Próbáltam valamit kiolvasni a tekintetéből, de arca üres volt, szeme kifejezéstelen.

–Nem tudom, mit mondhatnék Becca. Én semmit nem tudok –különösen kihangsúlyozta az ’én’ szót, ezért rákérdeztem:

–Ön?

–Én nem, de van valaki, aki szerintem igen.

 

Oldal: 1. fejezet
Karolina Stories - © 2008 - 2024 - karolina-stories.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat